Felejtsük el az X-factort, inkább buzdítsuk a gyerekeket, hogy az olimpiai dicsőségről álmodjanak
Lehetetlen leírni az érzelmeket, amiket Dorney Lake-i regatta ideje alatt éreztem. Bárki, aki nézte a férfi nyolcasok döntőjét tudja, hogy mindent beleadtunk, hogy aranyat nyerjünk. Bátor versenytervünk volt, amely a végén, talán az ezüstbe került, de nagyon büszke voltam a dobogón állva, mikor megkaptam a bronzérmet.
Azok között a kiváltságosok között voltam, akik részt vehettek a paralimpia záró ceremóniáján, és miközben néztük a láng kioltását, az égető kérdés az volt számomra, hogy mi London 2012 hagyatéka?
Az egyik olimpia utáni projektem az volt, hogy befejezem a „Ha nem most, akkor mikor?” című könyvemet. - A kérdés, amit a kormányosunk Garry Herbert tett fel nekem és bátyámnak Jonny-nak az 1992-es olimpiai döntőben. Ezt kérdeztem magamtól, amikor először gondoltan a visszatérésre az elit sportba, és ez a kérdés, amit Nagy Britanniának is fel kell tennie magának most.
Ha nem tudjuk inspirálni a következő generációt azokkal fenomenális teljesítményekkel, melyeknek tanúi lehettünk, az egy elvesztegetett lehetőség maradt. A kulcs szó - lehetőséget. Mindenki számára adott a lehetőség, melyet a londoni játékok inspirációi adnak, és nem csak gyerekeknek.
Nem csak arról beszélek, hogy valaki elit sportoló legyen. A részvételnek a sportban minden szinten pozitív testi és lelki hatása van. Élvezni, kell bármit is csinál az ember, és ez néha azt jelentheti, hogy valami teljesen mást kell próbálni néha.
Mi lehet jobb példakép a következő generációnak, mint a sportolók, akiket az idei nyáron láttak küzdeni a kiválóságért? Azt akarom, hogy gyerek elképzeljék magukat a dobogón a nemzeti himnuszt énekelve, ahelyett, hogy az X-Factor színpadán #beerfear-t éneklik.
Ha mindenki, aki az utcán nézte a 2012-es londoni parádét ígéretet tesz erre, nagy büszkeséggel érezhetünk, hogy beváltottuk az ígéretet és inspiráltunk egy generációt.
Bejelentkezés