Felejtsük el az X-factort, inkább buzdítsuk a gyerekeket, hogy az olimpiai dicsőségről álmodjanak
2012. december 2. 11:54
Mi lehet jobb példakép a következő generációnak, mint a sportolók, akiket az idei nyáron láttak küzdeni a kiválóságért?
A hazai közönség előtti versenyzés volt a legnagyobb tényező a döntésemben, hogy visszatérjek az evezéshez majdnem egy évtized kihagyás után. Az idei nyár felülmúlta minden várakozásomat, és abból a hihetetlen tömegből ítélve, mely a parádénkra összegyűlt, a brit közönség is ugyanígy érezhet.
Lehetetlen leírni az érzelmeket, amiket Dorney Lake-i regatta ideje alatt éreztem. Bárki, aki nézte a férfi nyolcasok döntőjét tudja, hogy mindent beleadtunk, hogy aranyat nyerjünk. Bátor versenytervünk volt, amely a végén, talán az ezüstbe került, de nagyon büszke voltam a dobogón állva, mikor megkaptam a bronzérmet.
Azok között a kiváltságosok között voltam, akik részt vehettek a paralimpia záró ceremóniáján, és miközben néztük a láng kioltását, az égető kérdés az volt számomra, hogy mi London 2012 hagyatéka?
Az egyik olimpia utáni projektem az volt, hogy befejezem a „Ha nem most, akkor mikor?” című könyvemet. - A kérdés, amit a kormányosunk Garry Herbert tett fel nekem és bátyámnak Jonny-nak az 1992-es olimpiai döntőben. Ezt kérdeztem magamtól, amikor először gondoltan a visszatérésre az elit sportba, és ez a kérdés, amit Nagy Britanniának is fel kell tennie magának most.
Ha nem tudjuk inspirálni a következő generációt azokkal fenomenális teljesítményekkel, melyeknek tanúi lehettünk, az egy elvesztegetett lehetőség maradt. A kulcs szó - lehetőséget. Mindenki számára adott a lehetőség, melyet a londoni játékok inspirációi adnak, és nem csak gyerekeknek.
Lehetetlen leírni az érzelmeket, amiket Dorney Lake-i regatta ideje alatt éreztem. Bárki, aki nézte a férfi nyolcasok döntőjét tudja, hogy mindent beleadtunk, hogy aranyat nyerjünk. Bátor versenytervünk volt, amely a végén, talán az ezüstbe került, de nagyon büszke voltam a dobogón állva, mikor megkaptam a bronzérmet.
Azok között a kiváltságosok között voltam, akik részt vehettek a paralimpia záró ceremóniáján, és miközben néztük a láng kioltását, az égető kérdés az volt számomra, hogy mi London 2012 hagyatéka?
Az egyik olimpia utáni projektem az volt, hogy befejezem a „Ha nem most, akkor mikor?” című könyvemet. - A kérdés, amit a kormányosunk Garry Herbert tett fel nekem és bátyámnak Jonny-nak az 1992-es olimpiai döntőben. Ezt kérdeztem magamtól, amikor először gondoltan a visszatérésre az elit sportba, és ez a kérdés, amit Nagy Britanniának is fel kell tennie magának most.
Ha nem tudjuk inspirálni a következő generációt azokkal fenomenális teljesítményekkel, melyeknek tanúi lehettünk, az egy elvesztegetett lehetőség maradt. A kulcs szó - lehetőséget. Mindenki számára adott a lehetőség, melyet a londoni játékok inspirációi adnak, és nem csak gyerekeknek.
Ki a felelős? Érdekelne, hogy mik a Locog és a kormány tervei, hogy teljesítsék ígéreteiket e hagyatékkal kapcsolatban. Az iskola nagy szerepet játszik ebben, de finanszírozás és a tanterv gyakran korlátozó tényezők, így nem csupán erre kell alapozni.
Sok sportolót hallottunk, amint megköszönte a szülők és a család támogatását és, mint szülő én is szeretnék sürgetni mindenkit, hogy térképezze fel milyen lehetőségek vannak, és hogy hozzák meg a különböző döntéseket melyek szükségesek, hogy az egész család fitt és aktív maradjon.
Nem csak arról beszélek, hogy valaki elit sportoló legyen. A részvételnek a sportban minden szinten pozitív testi és lelki hatása van. Élvezni, kell bármit is csinál az ember, és ez néha azt jelentheti, hogy valami teljesen mást kell próbálni néha.
Mi lehet jobb példakép a következő generációnak, mint a sportolók, akiket az idei nyáron láttak küzdeni a kiválóságért? Azt akarom, hogy gyerek elképzeljék magukat a dobogón a nemzeti himnuszt énekelve, ahelyett, hogy az X-Factor színpadán #beerfear-t éneklik.
Ha mindenki, aki az utcán nézte a 2012-es londoni parádét ígéretet tesz erre, nagy büszkeséggel érezhetünk, hogy beváltottuk az ígéretet és inspiráltunk egy generációt.
Nem csak arról beszélek, hogy valaki elit sportoló legyen. A részvételnek a sportban minden szinten pozitív testi és lelki hatása van. Élvezni, kell bármit is csinál az ember, és ez néha azt jelentheti, hogy valami teljesen mást kell próbálni néha.
Mi lehet jobb példakép a következő generációnak, mint a sportolók, akiket az idei nyáron láttak küzdeni a kiválóságért? Azt akarom, hogy gyerek elképzeljék magukat a dobogón a nemzeti himnuszt énekelve, ahelyett, hogy az X-Factor színpadán #beerfear-t éneklik.
Ha mindenki, aki az utcán nézte a 2012-es londoni parádét ígéretet tesz erre, nagy büszkeséggel érezhetünk, hogy beváltottuk az ígéretet és inspiráltunk egy generációt.
